Panni három gyerkőce - bár még egyikük sem iskolás korú - tökéletesen beszél (tanul) magyarul és angolul is. Mondhatnánk, hogy ez természetes, hiszen Édesanyjuk magyar, Édesapjuk pedig amerikai, de az én tapasztalatom az, hogy a valóságban ez kizárólag nagyon határozott elvek mentén megvalósítható. Panninak vannak!

Ezzel a témával kapcsolatban nagyon elfogult vagyok, és nagyon határozott véleményem alakult ki. Ha valakit megbántok vele, előre is elnézést kérek.

Amikor otthon vagyunk, Magyarországon, sokszor csodálkozva kérdezik tőlem, hogy “Nahát! A gyerkek ilyen szépen beszélnek magyarul?” Nem tagadom, büszke is voltam rájuk (magamra is), amikor tavaly az otthoni oviban azt mondták az óvó nénik, hogy jobban beszélnek sok magyar kortársuknál. (Angolul meg ugyanúgy, mint a kortársaik.)

Nekem ez a természetes. Ha nem így lenne, nagyon fájna. Néha már most is fáj, mert amióta mindketten járnak óvodába (itt Amerikában preschool a neve), azóta többször előfordult, hogy angolul beszéltek egymással játék közben, holott előtte a magyar volt a közös nyelvük. Akkor is, amikor Apa - aki amerikai - volt velük valahol, és az ő jelenlétében tárgyaltak meg valamit. (A férjemnek ez rosszul is esett néha.)

Ezért is fontos számomra, hogy haza költözzünk. Mert ha rendesen járnak majd iskolába, és itt estig valamilyen edzésük lesz, ugyan mikor beszélünk majd magyarul? Az a napi egy-két óra semmire sem lesz elég. A férjem nem tud magyarul, így vele is angolul kommunikálunk. Ráadásul, hogy ne érezze magát kirekesztve, mindent, amit magyarul mondok, elismétlek angolul is. Így nem lehet rendesen magyarul tanulni! Ellenben ha hazaköltözünk, ott lehetne az otthonunkban az angol a “hivatalos nyelv”, az iskolában meg magyarul tanulnának, a házi feladatot magyarul írnák. És ami nekem nagyon fontos: magyar kötelező olvasmányokat olvasnának, magyar verseket tanulnának. Mondhatjátok, hogy ezt itt is meg lehetne oldani valahogy, de szerintem ez eléggé utópisztikus. Nem tudom elképzelni, hogy a 16-18 óra között valamikor hazaeső gyerekemet - akinek utána még házi feladatot kell írnia- arra buzdítsak, hogy tanuljuk együtt a magyar irodalmat, történelmet. (Persze könyveket lehet olvasni nekik, most is azt teszem, de kamasz korukban már nem fogunk esti lefekvés előtt felolvasni.) És én azt szeretném, ha ők TÖKÉLETESEN tudnának magyarul. Nem csak ahhoz képest, hogy Amerikában élnek, hanem úgy, hogy senki se vegye észre a beszédükön, írásukon, hogy kétnyelvűek.

Nehéz magyarul beszélő gyerekeket nevelni más országokban. A magyar nem világnyelv, alig beszéljük pár millióan. Mégis miért fontos ennyire számomra az, hogy tudjanak magyarul? Egyértelműen érzelmi okai vannak. Egyrészt én magyar vagyok (igazán, teljes szívvel), és a gyerekeimet is szeretném magyarnak nevelni (legalább 50%-ban :-)). Ennek pedig elengedhetetlen eleme az, hogy magyarul tudjanak. Nem mondhatja valaki magyarnak magát, aki nem tud magyarul. Az állampolgárság megléte kevés. Másrészt az anyukám például nem tud angolul. Hogy legyen szoros kapcsolat (vagy egyáltalán bármilyen) közte és az unokái között, ha nincs közös nyelvük? Ugyan hallottam már olyan, hasonló helyzetben lévő családokról, ahol a nagymama kezdte el az idegennyelvet megtanulni (tanfolyamon, könyvekből). Lehet, hogy ezen páran fel fognak háborodni, én akkor is kimondom (leírom): szerintem ez szégyenletes.

Olyan nagymamáról is tudok, aki a hároméves unokájának küldte külföldre a Meseboltot, mert a lánya (a kislány anyukája) akkor határozta el, hogy elkezdi végre magyarul tanítani a gyereket. HÁROM ÉVESEN? Az már durván késő. Én már akkor is magyarul beszéltem a gyerekeimhez, amikor még a pocakomban voltak. Így ragad rájuk, természetes nekik, nem „tanulás”.

Vannak helyzetek, amikor a gyerek egészségügyi-, szellemi állapota nem teszi lehetővé, hogy magyarul is tanuljon. Én nem az ilyen esetekre, hanem az átlagos gyerekekre gondolok, amikor azt mondom: egy szülő (pláne egy édesanya, mert általában ugye ő van otthon a gyerekkel) KÖTELESSÉGE, hogy a gyerekét a saját anyanyelvére tanítsa. Micsoda önző magatartás az, hogy megfosztja a gyerekét attól, hogy az anyanyelvén tudjon?!?!(Beszélgettem már sok amerikaival itt, akiknek a szülei ilyen-olyan nációjúak voltak, és fájdalommal vegyes haraggal mondták, hogy nem értik, az anyjuk miért nem tanította meg őket franciául/németül/lengyelül/magyarul.) Arról nem is beszélve, hogy nekem nem az angol az anyanyelvem. Nem beszélem tökéletesen. Bár sokszor mondják nekem amerikaiak, hogy nem is veszik észre az akcentusomat, és nem jöttek rá, hogy nem amerikai vagyok. Ennek ellenére sem érzem azt, hogy az én tisztem a gyerekeimet angolul tanítani. Márpedig ha nem magyarul beszélek hozzájuk, hanem angolul, akkor igenis angolul tanítom őket, mert azt tanulják, amit hallanak. Ha az anyuka helytelenül ejti ki a szavakat, akkor lehet, hogy úgy tanulja meg a gyerek. Vagy a helytelen nyelvtant.

Az érzelmi oldal mellett ott van még a praktikum is. Habár a magyar –objektíve- nem egy fontos nyelv, állítólag azok, akik kétnyelvűként nőnek fel, később sokkal könnyebben sajátítanak el más idegen nyelveket. (Erre jó példa a most 24 éves unokahúgom is, nővérem lánya, aki Franciaországban nőtt fel, és tud franciául, magyarul, angolul, spanyolul, németül, meg egy kicsit olaszul is.)  Azt is hallottam, hogy a nyelvközpont valahol ott van az agyban, ahol a matematikai gondolkodás központja is (vagy valahol arrafelé; tudom, marha tudományos vagyok :-D), és aki kétnyelvű, az jobb matekos. (Bár erre nagyon nem jó példa az imént említett unokahúgom. :-P)

Számomra az etalon egy itt élő hölgy lánya, akit hat éves korában ismertem meg. Ez a kislány pont úgy tudott magyarul, mintha otthon élne. Az anyukája csak és kizárólag magyarul beszélt hozzá. Sose volt hajlandó angolul kommunikálni vele. Ehhez persze kellett az apuka hozzájárulása, ez pedig sajnos a legtöbb családban nincs meg. Nem hibáztatom ezért az apukákat: ha belegondolok, nekem is rosszul esne, hogy semmit nem értek abból, amit a családom tagjai egymás közt beszélnek. Erre mondjuk van egy nagyon jó megoldás: tanuljon meg ő is magyarul. :-)

Végszóként sajnos nem tudok okosat mondani. Tanácstalan vagyok, hogy külföldön miként lehetne tökéletesen magyarul értő, beszélő, író gyerekeket nevelni. Minden esetre, ha tudnám, akkor is haza szeretnék költözni. ;-)

(Azért ha van tippetek, osszátok meg hozzászólásként. Addig is, amíg itt lakunk, jól jöhet. Vagy valaki másnak, aki itt él, és hasonló gondokkal küzd, annak is. Köszönöm!)