Szabad babával, kisgyerekkel repülni? Egy szóval igen, de azért érdemes jól meggondolni, és nagyon alaposan felkészülni! Az alábbiakban Panni és kis családja kalandjait olvashatjátok "miniregény" formájában. A legfontosabb tanulságokat azért előre kiemeljük Nektek:

 Kattints (ott jobbra) és olvass tovább ! ->

Repülés az óceán felett

Amerikában, ráadásul a közép-nyugati részén élek, elég messze kis hazánktól. Az út, háztól házig, általában megközelíti a teljes napot. (Otthon még el kell jutni Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, de ez is beleszámít.) Mint alább olvashatjátok, rengeteg verzióban utaztam már haza:

• egyedül
• férjjel kettesben

Az első utazás meglepetés volt számunkra. Addig azt hittük, nagyon jól tudunk kommunikálni egymással, feszültségmentesen meg tudjuk beszélni a problémákat. Egy 24-órás út, amelynek végén büdösek és fáradtak vagyunk, a házasság igazi próbája. :) Mi általában nem nagyon szóltunk egymáshoz. Aztán jöttek a gyerekek, és rájöttünk, csak csapatban lehet jól teljesíteni.

• terhesen

8 hetesen az első terhességem alatt, majd 14 és 23 hetesen a harmadik terhességem alatt. Az első utam babával a pocakomban üzleti út volt. Három héten át gyakorlatilag csak repültünk. Először Európába, majd a kontinensen ide-oda. Szerencsére nem voltam rosszul igazán egyik terhességem alatt sem, de a fel- és leszállás (ami egyébként sem kellemes élmény a gyomornak) nem esett jól. A legrosszabb az út során mégis az volt, amikor a kollégámmal taxiba ültünk. A novemberi, skóciai hidegben le kellett húznom az ablakot, és mint a kutya, ki kellett lógatnom a fejem, mert azt hittem, rókázni fogok a kölnijétől. (Előtte semmi bajom nem volt az úr illatával, de azóta! J Még most sem bírom. Pedig magát az urat nagyon szeretem.)

• egy  6 hónapos gyerekkel és férjjel

Kétéves kor alatt a gyerekeknek nem kötelező saját ülésen ülni, lehetnek ölben. Innen a név: “lap child”. Ám senki ne higgye, hogy ez ingyen van! Jegye akkor is lesz a gyereknek, emígyen adót kell fizetni. A semmire. Durván kétszáz dollárt…

Férj kitalálta, hogy vigyünk el egy amerikai méretű kispárnát, hogy a gyerek azon fekhessen, ha elalszik. A “kis”párna, mint minden más Amerikában, kétszer akkora, mint a rendes méret. Visszafelé már nem hoztam.  :)

Másik tapasztalat ezen út során: a kevesebb az több! A gyereknek, mivel állandóan bukott, és naponta tízszer is át kellett öltöztetni, eleve 12 váltás ruhát tettem a kézipoggyászba. Ez teljesen érthető, most is így tenném. De vajon minek egy 6 hónaposnak félbőröndnyi játék a repülőútra? Amikor a lányommal utaztunk legutóbb (szintén 6 hónapos volt), vittem neki két játékot, a kedvenceit, aztán nagyon jól elvolt a magazinokkal, műanyag poharakkal. Amit még vittem az elsőnél, de a harmadiknál már nem (csak azért nem, mert három gyerekkel nem volt hely), az egy pléd volt. Átszállásnál jó letenni, hogy a baba forgolódhasson, kinyújtózhasson.

A babakocsi létszükség! Nemcsak azért, mert a gyereket jó beletenni, hanem azért is, mert a kismillió cuccot az aljába lehet gyömöszölni. Persze az első úton olyan nagy volt a kézipoggyászunk (a maximális méret, és ráadásnak még egy pelenkás táska :-P), hogy nem fért oda…

• egy 9 hónapos gyerekkel, egyedül

Ez az előző útnak az a része volt, amikor visszajöttünk Amerikába. Hasznos és egyszerű dolog, ha az ember lánya szoptat. Amikor a kifutópálya végébe gördül a gép, gyorsan etetni kezdjük a babát (én szoptatós kendőt használtam), és addig nem hagyjuk abba, amíg a gép el nem érte azt a magasságot, ahol már beáll a légnyomás. Illetve van, hogy közben bealszik a gyerek. Az még jobb.

Bébipapit lehet vinni, ha előre csomagolt (tehát nem házi). Cumisüveget is, csőrös poharat is. Ha ezekben van valami, akkor a biztonsági kapunál megkóstoltatják a szülővel.

A babakocsit össze kell csukni, és át kell engedni az átvilágító gépen. Érdemes átgondolni előre (még otthon, vagy a sorban állva se késő), hogy milyen sorrendben dolgozunk, és – ha többen vagyunk – ki mit csinál. A szervezettség fontos, mert ha tötyörészünk, annak a többi sorban álló nem fog örülni.

• egy 2 éves és egy 1 éves gyerekkel egyedül, dupla babakocsival, autósüléssel

Én vagyok az az anya, aki minden témát könyvekkel magyaráz a gyerekeinek. (Bilire szoktatás, kiságyról nagyfiús ágyra váltás, kistesó születése, stb.) De ez leginkább azért van, mert imádnak olvasni. A repülésre is így készültünk: vettem vagy öt könyvet a témában (koruknak megfelelőeket persze), és indulás előtt egy hónappal olvasgatni kezdtük őket. Először én ajánlgattam őket, aztán már a fiúk maguktól kérték, hogy a repülős könyveket olvassuk. Azóta is sokszor elővesszük őket, és a kézipoggyászba is be szokott kerülni egyikük-másikuk.

Azt hiszem, ez volt életem legborzasztóbb útja. A Denver-Dallas-London-Budapest útvonalon repültünk. Denver kb. másfél órára van tőlünk, tehát mire Londonba értünk, addigra már nagyon fáradtak voltunk mindhárman. Ahogy jöttünk ki a gépből, a szememmel kerestem a babakocsinkat, amelyre gumis pókokkal erősítettem (volna) a nagy autósülést (otthon mindent leteszteltem: melyik csomag hova kerül, hogy kell rögzíteni az ülést, hogy a gyerek biztonságban legyen, milyen sorrendben veszek ki kit és mit a biztonsági kapunál, stb.). Nekünk olyan dupla babakocsink volt, amelyben egymás mögött ültek a lurkók. Ez akkoriban, ilyen idősöknél nagyon praktikusnak bizonyult.

Már az is nagy kihívást jelentett, hogy a két minimanóval, egy saját kézipoggyásszal, két gurulós gyerekbőrönddel (mert nekik kell a saját, de vinni még nem tudják!), három kabáttal (november volt), két nyakpárnával (a gyerekeké persze, de kiderült hamar, hogy nem használják, tehát fölösleges volt) és egy méretes gyereküléssel (mert ha két kicsivel utazom, akkor a kisebbet nem tudom végig az ölemben tartani, és ha már saját ülése van, akkor úgy a biztonságos, ha autósülésben ül – meg jó lesz majd otthon, Magyarországon is) elevickéljek a babakocsi leadásának helyétől (NEM a repülő ajtaja, ezt jó, ha megjegyzitek) az üléseinkig, majd az út végén az üléstől vissza. Szerencsére a kisgyermekeseket előre engedik. Ez azért volt jó, mert az első járaton még fogalmam sem volt, hogy a repülőn hogy kell rögzíteni az ülést. A két kisfiam jelenléte nem könnyített a helyzetemen. Mire sikerült beszerelni, már majdnem elindult a gép. (Pedig nem vagyok egy műszaki analfabéta.) Teljesen leizzadtam. A vége persze az lett, hogy kisebbik gyermekem nem tudott az ülésben aludni, így ő az ölemben volt, vagy mellettem feküdt, de a nagyobbik fiam legalább szívesen bitorolta a tesó ülését. J

Szóóóval, kerestem a tekintetemmel a babakocsit (Londonban), és nem találtam. Minden arra járó illetékesnek tűnő személyt megkérdeztem, hogy hol a kocsink, de senki sem tudta. A vége az lett, hogy a repülő teljes személyzetével hagytuk el a repülő környékét: a kapitány vitte a nagyfiamat, én a kisebbet, a kézipoggyászomat, meg a kabátokat, a másodpilóta az ülésünket, és az egyik légiutas kísérő a kis bőröndöket. :) A terminálon megtudtuk, hogy nincs kocsi, és nem is lesz, mert Budapestig becsekkolták nekünk. A következő gépünk pedig egy másik terminálról indul. Itt már bőgtem. (Főleg a fáradságtól. A fiaim is majd’ összeestek. Annyira számítottam arra a kocsira, hogy majd milyen jót alszanak benne!) Szerencsére egy pultos kisasszonynak megesett rajtunk a szíve, és a szünetét azzal töltötte, hogy szerzett nekünk egy esernyő babakocsit, és az ülést saját kezébe véve segített nekünk átmenni a másik terminálra.

Azóta minden egyes alkalommal leellenőrzöm, hogy mit írnak a babakocsi cédulájára. Amit nézni kell: annak a repülőtérnek a kódja legyen rajta (csak!), ahol legközelebb leszállunk. Ellenkező esetben csak a végállomáson kapjuk meg a kocsit.

• ugyanez visszafelé, két hónappal később, férjjel

Az odaúthoz képest piskóta volt! Igaz, ekkor is voltak izgalmas dolgok. Pl. az, hogy mindkét gyerek belázasodott, a nagyobbik hányt is. Ha nagyok a gyerekek, akkor is tanácsos váltóruhát vinni. Szerencsére volt annyi eszem, hogy vittem is. De annyi már nem volt, hogy magamnak is vigyek… Pedig én is kaptam belőle. Dallas-ban szálltunk át (kb. két órával az incidens után), ahol a csomagokat át kell vinni a vámvizsgálaton. Úgyhogy gyorsan vettem ki tiszta cuccot, a WC-ben átöltöztem, a büdös dolgokat beraktam az egyik bőrönd oldalzsebébe, és már indultunk is tovább.

• egy 3 éves és egy 1,5 éves gyerekkel, terhesen, egyedül

Az odafelé út meg se kottyant már. A fiaim nagyon rutinosak, mindig is élvezték a repülést. Annyira jók voltak, hogy kiszállásnál többen nagyot néztek, amikor elmentek mellettünk, és megjegyezték, hogy “jééé, nem is tudtam, hogy itt gyerekek is voltak!” Aztán nekem osztották a bókokat, hogy milyen ügyes anyuka vagyok. Én meg nem akarok soha más babérjaival ékeskedni: minden dicséret a fiaimat illeti. Igazán jófejek. Csak azok a levegőbefújók magasabban lennének! J (A nagyobb gépeken magasan is vannak, nem tudják őket elérni, de a kisebbeken mindig csavargatni akarják őket, meg akarják nyomni a légiutas kísérőt hívó gombot… Nehéz őket órákon keresztül meggyőzni arról, hogy nem szabad. Figyelemelterelés a kulcsszó.)

Ezen az úton együléses babakocsit használtunk. A kisebbik fiam ült a kocsiban, a nagyobbik a “bakon”, a babakocsi hátulján, fent. Azért nem féltem ettől a megoldástól, mert a nagyobbik fiam nem izgága, ráadásul én pont ott tolom a kocsit, tehát ha kellene, el tudnám kapni. Hogy miért nem a duplát vittem? Mert azt olyan nehéz navigálni! Otthon meg rossz vele közlekedni.

Az útra: Ilyen korú gyerekeknek melegen tudom ajánlani a rajztáblát (ilyesmit), újraragaszthatós matricás könyvet, olvasni való könyveket (Nálunk nagy kedvenc volt akkoriban Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék c. könyve.)

A fel- és leszálláshoz gumicukrot szoktam adni. Nagyon ellenzem a cukorkákat, de amilyen ritkán repülnek, igazán nem gond, ha elszopogatnak pár szemet. Mivel a kisebbik fiam még túl kicsi volt a Haribo-típusú gumimacihoz, ezért igaziból ilyeneket vettem nekik. Amióta nagyobbak, már mehet a rendes gumimaci.

Visszafelé, 23 hetesen nagyon izgi volt: Mint tudjátok, olyankor már elég gyakran kell használni a WC-t, ráadásul, a trombózist elkerülendő, minél több vizet kell inni, tehát méééég gyakrabban kell a WC-t használni. Ezért aggódtam kicsit, hogy mi lesz a manókkal, amíg én a mellékhelyiségbe megyek. Mégsem vihetem őket mindig! És ha alszanak? Egyrészt megoldotta a gondot az, hogy nem akartak aludni. Másrészt voltak nagyon kedves utastársak (szintén gyerekkel, vagy nagymamák), akik szívesen figyelték őket, amíg én a slozin voltam. Harmadrészt viszont a nagyobbik fiam pont előtte lett szobatiszta, így ő, ha lehet, még gyakrabban akart pisilni menni, mint én. :)

• egy 4 éves, egy 2,5 éves és egy fél éves gyerekkel, férjjel, két babakocsival

Az együléses babakocsi mellé vittük az esernyő babakocsit is. Azért jobb, mint a dupla kocsi, mert a nagyok már nem feltétlen akarnak kocsiban ülni, így otthon elég egyet használni egyszerre (Volán buszon praktikusabb a kisebbet), viszont az utazáshoz jó a két kocsi.

Mit vigyünk? Rajztábla, matricák mindig nyerők. Könyvnek a PomPom meséit tudom ajánlani. Ennyi idősen már a repülőn lévő filmek is leköthetik őket. A fiaim már előző éven is néztek mesét, de leginkább zenét hallgattak (klasszikus zenét!). Én saját fülhallgatót vettem nekik. Egyrészt élvezik, hogy a táskájukban vihetik a klassz, dizájnos fülhallgatójukat,  másrészt (és ez a fontos) nem kell teljesen felhangosítani az adást, elég a minimumon hallgattatni velük. (Az a fülhallgató, amit a repülőn adnak, olyan rossz minőségű, annyira behallatszik mellette a gép zaja, hogy csak csutkán lehet bármit hallani, az meg rongálja a fület.)

Komplikáció mindig van: Londonban, az utolsó biztonsági vizsgálatnál (van vagy három; Londonban imádják a folyamatos ellenőrzést) kitalálták, hogy valami van a táskámban (amit addig se Amerikában, se az előző londoni vizsgálatok alkalmával nem vettek észre), és minden egyes négyzetmilliméterét át kell tüzetesen vizsgálniuk. A választás egy indiai úrra esett. Valljuk meg, az indiaiak nem arról híresek, hogy nagyon elsietik a dolgokat. Ez az úr is széééééép laaaaaaaaassan pakolta ki a táskámat, közben a férj előre loholt az egyik babakocsival, két gyerekkel (akikkel, akkor először, levetették a cipőket), hogy szóljon a beszálló kapunál, hogy érkezünk; én meg a hajamat akartam kitépni. Miután az indiai úr nem talált semmit, komótosan megkérdezte, hogy segítsen-e visszapakolni, én meg hadarva közöltem, hogy nem, köszönöm, és kapkodva elpakoltam. Sprinteltem a másik babakocsival, kisbabával a kapuhoz (amely hét-nyolcszáz méterre volt a biztonsági ellenőrzéstől). Mire odaértem, nagyon lihegtem. Férj kérdezi, hogy elhoztam-e a kisebbik fiúnk cipőjét. Baaaaaaaz! Az a tálban maradt, a biztonsági kapunál! Otthagytam mindent férjre, és rohantam vissza. Szerencsére rögtön meglett a cipő, így azonnal fordulhattam vissza. Mire ismét a kapuhoz értem, már folyt a beszállítás. Csurom víz voltam, vörös, légszomjam volt, és ekkor… ekkor a lányom bekakált. Semmi gond, majd kicserélem, ha beszálltunk. Igen ám! De az Amerikában becsekkolt “lap child”-ok létezése valahogy nem látszik az American Airlines és a British Airways rendszerében. Kiderült, hogy nem vagyunk rajta az utaslistán. Röpke húsz perc múlva (amikor én már bőszen azt tervezgettem, hogyan mondom meg a hölgynek, hogy márpedig én ezzel a géppel hazautazom!) megoldották a problémát, felszállhattunk a gépre. (Én közben már kicseréltem a pelust.)

• ugyanez visszafelé, 3 hónappal később, Nagyival

Az volt a rossz, hogy mindannyian betegek voltunk. Viszont ennyi idősen már szocializálnak a gyerekek. A nagyobbik fiam egy unokái nélkül utazó, gyerekszerető nagymamához csapódott, és az iPad-én Mahjong-oztak, a kisebbik fiam pedig egy hasonló korú kislány szívét hódította meg. A kislányommal csak az volt a “gond”, hogy két héttel indulás előtt tanult meg mászni, és mindenáron le akart menni a földre. Azt viszont nem szabad (a folyosón lehetne, de a tágasabb részben tilos takarót leteríteni), meg őszintén szólva nem is nagyon akartam: nagyon koszos az a padlószőnyeg ott a repülőn!

Legközelebb áprilisban megyünk, akkor férj is jön, de vissza egyes egyedül repülök majd, a három gyerekkel, úgy, hogy a lányom az ölemben lesz. Sokszor mosolygok magamon (nem csak utazással kapcsolatban), hogy mennyire bonyolultnak gondoltam dolgokat egy, majd két gyerekkel (ld. fentebb, hogy nem akartam két kicsivel egyedül utazni úgy, hogy az egyik ölben van), aztán kiderül, hogy fogalmam sem volt, mennyire egyszerű volt a helyzet akkor még. Így aztán most már, három gyerekkel, nem is aggódom túl a dolgokat. Minden megoldódik majd, ha gond lesz, akkor is.

Én már tettem úgy tisztába kakis gyereket, hogy a légiutas kísérő éppen elhaladt mellettünk, felszállás előtt utoljára ellenőrizvén, hogy mindenkinek be van-e kötözve a biztonsági öve (lefektettem az ölembe, és pikk-pakk kész is volt) Tipp: a kakis pelust be lehet tenni a hányáshoz odakészített papírzacskóba. Voltam úgy WC-n, hogy az összes légiutas kísérő az én kisbabámnak gügyögött. J Az, hogy több, mint 24 órán át nem alszik az ember, miközben feszülten figyeli a csemetéit, természetes. Előfordult, hogy a kisebbik fiam vigasztalhatatlanul sírt a fáradságtól (aztán tíz perc után bealudt). Ettünk repülőn, repülőtéren, több-kevesebb sikerrel. Legutóbb mindössze három pelenkával a táskában indultunk útnak, úgy, hogy két gyerek volt pelenkás. (Illetve volt több pelus is, csak becsekkolva.) És nehogy azt gondoljátok, hogy a repülőtéren lehet minden méretben pelenkát kapni! Az egyik gyerekre túl nagyot kellett adnunk, a másikra túl kicsit. De kibírták. Mi annyira nem: három pelusért fizettünk 8 dollárt! Egyszer férjjel, még két gyerekkel, nagyon korán értünk ki Ferihegyre, azt hittük, baromi sok időnk van. Aztán olyan sokáig kávéztunk meg WC-ztünk, hogy csak arra lettünk figyelmesek, hogy a hangosbemondóban a mi családunkat várják X kapuhoz, mert mindjárt elmegy nélkülünk a gép. Ugyanekkor (ezt nagyon szégyellem), még becsekkolásnál, a bőröndök tartalmát át kellett rendezni, mert az egyik túlsúlyos volt, míg a másikban még volt hely. A nyakamban függött az a szütyő, amelyben mind a négyünknek az útlevele volt (egyeseknek kettő is: gyerekek kettős állampolgárok). Hogy, hogy nem, a nagy kapkodásban a szütyő beleesett az egyik bőröndbe, és csak akkor vettem észre, amikor már eljöttünk a pulttól. Fél óra múlva meglettek, de addig nagyon izgultam.

Szóval voltak izgalmas helyzetek, de egy ilyen hosszú út során az ilyesmi várható. Pláne három kicsivel! Majd augusztusban beszámolok arról, milyen volt egyedül utazni velük. :)