Eszmecsere

 "Équilibre - Egyensúly. Amikor nem hagyjuk, hogy az élet egyik része - köztük a szülői szerep - elborítsa a többit."

Mielőtt bárki felháborodik, hozzáteszem, hogy "hosszú távon". Mert talán úgy tűnhet, hogy ez a könyv ellentétes a kötődő nevelés elveivel, de tévedés lenne ezt hinni. A szerző ugyanis - bár rengeteg elméletet felvonultat - ahelyett, hogy megpróbálna meggyőzni minket egyik, vagy másik kizárólagos üdvözítő mivoltáról, inkább bepillantást enged saját, minden szempontból multikulturális családja, olykor esendő próbálkozásaiba, amint a rájuk nehezedő rengeteg hagyomány, elvárás és idea között igyekszik boldog családban, kiegyensúlyozott gyerekeket nevelni.

Pamela Druckerman nem azonosul a saját maga által "francia módszertan"-ként összegzett eszmékkel. Már csak ezért sem, mert egyes tanulságokra első gyermekét várva, illetve az ő gondozása közben - néha utólag - jön rá. Más elképzelésekkel pedig azért nem, mert egymástól teljesen különböző személyiséggel bíró iker fiai kellően nehezített terepet nyújtanak neki, ahhoz, hogy valóban igazolást is nyerjen rájuk. Néhányat meg egyszerűen nem érez magáénak, mégis, bőven akad megszívlelendő megállapítása.

Bár le is írja, hogy nem gondolja általános érvényűnek a nemzeti kategorizálást, engem eleinte zavart, hogy az "amerikaiak így, a franciák pedig úgy". Aztán rájöttem, hogy irigylésre méltó perspektíva is az övé, hiszen a legtöbb megállapítását egy kicsit kívülállóként teheti meg. Párizsban él, de nem francia, így nem kell azonosulnia például azzal - a számunkra szomorúnak hangzó - statisztikával, hogy a (idézem) francia anyák mindössze 63 %-a szoptat valamennyi ideig, és a többség ezt is néhány (kb. 3) hónapon belül abbahagyja. Ugyanakkor amerikai, de nem a hazájában lakik, így nem kell attól tartania, hogy megbélyegzik, ha úgy szeretne odaadó anya lenni, hogy közben (idézem) olyan dolgokkal IS foglalkozik, amelyeknek semmi köze a gyerekeihez, és élvezi a bűntudat mentes Liberté pillanatait. Én végül felül tudtam emelkedni azon, hogy melyik elmélet, vagy éppen már-már ösztönné vált módszertan kié, és csak gyűjtöttem a saját olvasztótégelyembe a szinte regény formájában tálalt milliónyi tapasztalatot, statisztikát és kutatási eredményt. Van akinek a 9 oldalnyi irodalomjegyzék soknak tűnhet (én kifejezetten örültem neki), ugyanakkor nehéz lett volna ennél olvasmányosabb és legtöbbször pártatlanabb formában tálalni a konklúziókat. Bőven van miből szelektálni...

A könyv végén található egy jegyzék a hivatkozott francia gyereknevelési kifejezésekről. Sajnos nem beszélek franciául, mégis ezek segítségével emelek most ki néhány számomra tanulságos részletet a könyvből, mert ha hihetünk a szerzőnek, akkor ezek a szavak jól (talán kevésbé, mint a mi gyönyörű magyar nyelvünk :)), de az angolnál jobban) lefestik a rájuk épülő koncepciókat is:

A csecsemőgondozásra, szoptatásra és néhány hónap elteltével történő munkába visszaállásra vonatkozó párizsi szokások nagyrészt távol állnak az én elképzeléseimtől. Amit viszont sok ismerősömnek ajánlok, az a La Pause-zal való megismerkedés. Elsősorban az éjszakai alvás csodafegyvereként emlegeti, de később az önuralom kifejlődéséhez is nagyban hozzájárul. A titok pedig: egy kis várakozás. Várakozás például, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól, amikor kisbabánk két alvási fázis között mocorog és talán nyöszörög is egy kicsikét, attól, amikor valóban felébred, enni kér, vagy megijedt és ölelésre vágyik. Mindössze 1-2 percről van szó - és tudom, hogy eleinte ez is végtelennek tűnő önuralmat kíván meg - de ezzel megelőzhetjük, hogy éppen mi szoktassuk teljes felébredésre az apróságot.

Az én olvasói szemszögem a bölcsődébe szoktatással párhuzamos, egyre erősödő éntudat és kezdődő dackorszak volt. Ennek szellemében nagyon tetszik a Cadre, azaz keret megközelítés, ami világos és következetesen betartott határokat szab meg a gyerekeknek, de azon belül nagy szabadságot ad nekik. Nálunk például nagyon bevált módszer az öltözködési hercehurcáknál, hogy én jelölöm ki, hogy melyik polcról (hosszú, vagy rövid ujjú pólók közül), de Mazsola választhatja ki, hogy melyik darabot veszi fel. "A cadre lényege nem az, hogy korlátozzuk a gyereket, hanem, hogy kiszámítható és koherens világot teremtsünk számára."

Aztán nagyon is tudtam azonosulni azzal a nézettel, hogy a franciák többsége nem fejleszti a gyerekét, hanem hagyja, hogy felfedezze a világot. A szülők arra törekszenek, hogy csemetéjük Eveillé(e), azaz éber, stimulált legyen. Jó példa volt a könyvben, hogy a "babák a vízben" program Párizsban nem úszásoktatást takar, hanem önfeledt pancsolási lehetőséget. Vagy hogy a bölcsiben a totyogókat, kötelező foglalkozások helyett "hagyják, hogy vágyuk szerint kísérletezzenek az öt érzékszervükkel, az izmaikkal, az érzéseikkel és a fizikai térrel".

Végül most, hogy Mazsola számára egyre inkább kinyílik a világ, és fokozatosan lazítanunk kell a Relation fusionell-en (olyan kapcsolat, amelyben anya és gyermek szükségletei összefonódnak), segített valamelyest a bűntudat elleni harcban, amikor azt olvastam, hogy "Ha az életed egyetlen értelme a gyerek, az nem jó neki - mondja Daniele. - Mi lesz vele, ha ő az Anyja egyetlen reménysége? Szerintem minden pszichoanalitikusnak ez a  véleménye." 

Kihívás

Kihívásnak fogjuk nevezni azt, mikor minden hónap elején feldobjuk, hogy melyik könyvet szeretnénk megvitatni Veletek legközelebb. Nekem ugyanis komoly kihívás, egy hónap alatt végigolvasni egy könyvet, de abban bízom, hogy a közös móka kényszerítő tényező lesz. :)

Első gyerekes Anyukaként, akármennyire is voltak saját elképzeléseim a gyereknevelésről, nem kerülhettem el, hogy kezembe ne kerüljön pár "ajánlott" könyv a témában.

A Nem harap a spenót című könyvet, a sok olvasott és hallott jó kritika után kíváncsian kezdtem el olvasni. Ez a példány nálunk már körbejárt a családban. Először Anya forgatta majd a Kishúgom olvasta ki, ebben a hónapban pedig Veletek együtt rajtam a sor ;)

Elöljáróban annyit, hogy a könyv írója és egyben központi személye egy amerikai fiatal anyuka, akit Franciaországba sorod az élet. Párizsban (gyermekei) környezetén keresztül csodálkozik rá a saját, megengedő (és küzdelmes), angolszász gyereknevelési módszereivel sokszor ellentétes (sokkal k9nnyedebbnek látszó) francia elvekre és szokásokra.

A könyv, mely félig talán regény, de néhol mégis a tudományos szakkönyv irányába hajlik a következő kérdésekre ad(hat) választ az érdeklődők számára:

– Hogyan érik el a szülők, hogy a gyerek átaludja az éjszakát?
– Hogy van az, hogy a francia gyerekek élvezetet találnak az evésben, s többnyire szépen megeszik, amit eléjük raknak?
– Hogy tudják elérni a francia anyák, hogy gyerekük békésen és csendben játsszon, mialatt ők a barátaikkal beszélgetnek? és nem utolsósorban:
– Hogy van az, hogy a francia anyukák olyan jól néznek ki – még gyereknevelés közben is? (forrás)

Na de nem szeretnénk előre leleplezni Pamela Druckerman összes felfedezését. Olvassatok velünk és vitassuk meg a hónap végén kinek melyik módszerek miért voltak/ lennének szimpatikusak és melyikek miért nem!

+1 ajánló: a "bezzeg a franciák" témakörhöz kapcsolódóan, tegnap bukkantunk egy cikkre amit szívesen ajánlunk nektek is: 10 étkezési szabály, amit a francia gyerekek tudnak (de a legtöbb amerikai nem)